Review

Népszabadság
2010. november

Börtönéből szabadult sas

A Fesztiválzenekar koncertje, MüPa

Az írás egyik legnagyobb előnye, hogy a neveket nem kell kimondani, csak leírni, ahogy valaha Old Shatterhandot is satterhandnak mondhatta az ifjú olvasó, most sem kell megküzdeni Stephen Hough nevével. De talán ennyi jár, ha már a művészetével meg kellett küzdeni, amellyel a legfőbb gond az volt, hogy pont a művészet hiányzott belőle. Pedig remek darabot kellett eljátszania a Fesztiválzenekarral, Rachmaninov Paganini-rapszódiáját, amihez minden kell: szív, kéz, csukló, ujjak, agy, lélegzet. Főleg pedig muzikalitás, mert mégiscsak zenemű, akárhogy kínlódik egyébként az ember a műfaji meghatározással, hogy most szimfonikus variáció, versenymű, fantázia, akármi. A rapszódia körülbelül ezt is jelenti, akármi.

Az akármihez kellett volna valami a szólistától, de nem hallottam. Csak azt, hogy Hough egy kicsit nehézkesen, egy kicsit darabosan, kicsit lélektelenül, nagyon színtelenül zongorál, és hogy amikor úgy igazán kiélhetné magát, akkor is úgy tesz, mintha épp ezt a frázist kellene még megúsznia, és akkor nem derül ki róla semmi, pedig már minden kiderült. Hogy miként lett belőle a világ vezető zongoristáinak egyike, az még nagyobb rejtély, mint a farkasokkal táncoló Mademoiselle Grimaud, mert Houghnak még farkasai sincsenek. Tulajdonságok nélküli zongorista.

Szerencsére ő csak az alvendég volt, a fő műsorszám a karmester Mihail Pletnyov, aki nagyon különös Csajkovszkijjal kezdett, ha nem volna tökéletes képtelenség, azt mondanám, érdekes, mennyire nem oroszos volt az előadás. Nem feltétlenül rossz értelemben, de szokatlanul szakadozott, szélsőséges, és széteső volt az interpretáció, nem kórosan az, csak nem volt a Rómeó és Júlia nyitányfantázia azzal a generál-Csajkovszkijjal leöntve, amitől az ember olyan jó kuckósan érzi magát, és ami, meglehet, nem is orosz, hanem a nagy orosz lélek nagy európai értőinek találmánya.

A lélek talán azért maradt benn a hangverseny első részében, hogy a másodikban végre kiszabadulhasson, és a fanyarnak, kétarcúnak, zagyvának, vegyesnek mondott Sosztakovicsszimfóniában, a 15.-ben megmutassa magát. Nagyon kellett hozzá a zenekar, mert a Sosztakovics-darabnak valóban sok arca van, mert nem csak hangszertömbként kell benne funkcionálni, de nehéz szólókat is teljesíteni kell. Teljesítik is, a legfeltűnőbb szépséggel a csellista Szabó Péter és a nagybőgőző Fejérvári Zsolt, de a többiekkel is minden rendben van. A minden most valahogy tényleg minden, a folyton búskomornak látszó Pletnyov mintha az egész szimfóniát a helyére tette volna, vagy inkább kiegyensúlyozta, semmi sem érződött helytelennek, sem a megidézett Tell Vilmos-nyitány, sem Wagner, sem Csajkovszkij, sem Beethoven, a kopácsolás, a szólók, a hoszszú pillanatok, amikor nem tudtuk, mi lesz ebből. És ami a legjobb az egészben: a helyére kerül minden, és mégsem oldódik meg semmi.

Kevésbé rajzos, kevésbé konkrét, nem annyira karcsú a szimfónia, ahogy az ember Sosztakovicsot megszokta, és nem lehet tudni, hogy ez most azért van így, mert a zenekarnak idegen az anyag (bár nem először játszották a művet), vagy Pletnyov az, aki egyébként is inkább fest, és nem rajzol, de amit a réven veszett a vámon érkezett. Néha a szólamok játéka nehezebben volt követhető, cserébe észrevehettük, hogy a mű nem csak nevében szimfónia, ugyanúgy kell használni, mint Beethovent vagy Mahlert. Már csak azt kell kitalálni, hogy pontosan hogyan.

Fáy Miklós

Péter Szabó cellist, conductor, music editor
Péter Szabó's recordings are available on Amazon.com: