Review

Muzsika
2013. február

Alkony, búcsú, utolsó? Új magyar művek 15. hangversenyciklusa a Fészek Művészklubban

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2013 február

 

Lázár Eszter szerkesztői és szervezői munkájának köszönhetően 2012 végén ismét szép számban hangoztak el új művek a Fészek Művészklubban. Mondhatnám, hogy „hagyományosan", ha nem lenne az a körvonalazatlan érzésem - megalapozatlan gyanúm, indokolhatatlan balsejtelmem stb. -, hogy maga a hagyomány látszik megszakadni. „Mi, zeneszerzők - szögezi le SÁRI JÓZSEF új művéhez írt bevezetőjében - mindannyian lekötelezettjei vagyunk Lázár Eszternek, hiszen hovatovább az általa létrehozott fórum az egyetlen, amelyen még megszólalhatunk. (Ki tudja, meddig?!...)". Bevallom, nem Sári József szónoki kérdése nyomán támadt fel bennem is az aggodalom. Ezt az aggodalmat erősítette - címében, hangvételében, hangulatában - néhány felhangzó (s alább egy csokorban tárgyalandó) mű; illetve az a búcsú gyanánt (programon kívül) lejátszott kompozíció is, mely egykoron a Magyar Rádió 2007-ben megszűnt elektroakusztikus stúdióját „siratta el". SUGÁR MIKLÓS Le moment d'un adieu (Egy búcsú pillanata) című darabjával 2008 májusában találkozhattunk először. A szerző akkori - és úgy tűnik, hogy most is érvényes - szavait idézem: „A búcsú, azt hiszem, sosem jó. Különösen, ha egy bölcső szűnik meg". Bölcső (volt?) a Fészek is, a Sugár-darab befejezése - mely a szerzői szándék szerint a semmit jeleníti meg „a legüresebb hang, egy szinusz-hang formájában" - meglehetősen nyilvánvalóan azt fejezte ki, hogy ez a bölcső is megszűnik ringani. Ne legyen igazam!

SELMECZI GYÖRGY Septuor című darabjának középső tétele búcsú (Les adieux), harmadik tétele pedig groteszk haláltánc-finálé (Rondeau burlesque), mely ráadásul rendelkezik azzal a nem lebecsülendő művészi erénnyel, hogy miközben nagyszerűen szórakoztat, végül mégiscsak valahogy a hallgató arcára fagyasztja a vigyort. Az egész művet átitatja a színházi spektákulum, a csodaérzet, hogy itt tényleg bármi megtörténhet. Kívülről nézve engem leginkább a játék ragad meg, s nem a játék kockázata, amire a nyitótétel címe (Liaisons dangereuses) utal. A klarinéttal (Réman Zoltán) és ütőhangszerekkel (Könczei Ilma) kiegészített vonósötös - Barabás Sándor, Balog András (hegedű), Bucovesan Florin (brácsa), Kostyák Előd (gordonka), Antal Attila (nagybőgő) -, azaz a Kolozsvári Magyar Opera Zenekarának együttese nagyszerűen, a mű világával maximálisan azonosulva játszott.

Megkapó és zavarba ejtően pőre őszinteségű dalciklust írt DECSÉNYI JÁNOS (Készülődés - töredékek magyar költők verseiből). A kiválasztott öt versben közös az elmúlás kíméletlenségével való szembenézés, az önámító pátosztól való tartózkodás, valamint a keserű és a lakonikus hang együttes jelenléte. Bella István tényként fogadja el, hogy a hétköznapok sietős felszínessége határozza majd meg az utolsó pillanatot is: „így megyek el majd akkor is / kapkodva / dolgavégezetlenül". Képes Géza megzenésített verse önmagáért beszél: „A legkegyetlenebb / csapás: / ha az ember / túléli önmagát. / Művei / rég meghaltak / de ő / nem bír / meghalni / még". A ciklus legvégén felcsendülő, „Az utolsó zenék" című Veress Miklós-verset pedig különösen megrázó hallani a zeneszerző tolmácsolásában: „nem az ember fogy el / csak belőle a zenék / még vannak hangjai / de már készül a hallgatásra / nem a madárdal pusztul ki / csak a madár". Decsényi zenei értelemben szűkszavúan, tárgyszerűen nyúlt a kiválasztott versekhez, mintha kizárólag az „igaz" hangokat hagyta volna meg. A ciklus egészét egyfajta visszafogott, hideg drámaiság jellemzi; egyenesen bravúrosnak érzem, ahogy a komponista az éneklés révén (illetve az éneklés dacára) rekonstruálja a hétköznapi beszéd akusztikáját. Halmai Katalin és Pataky P. Dániel hangja maga az ugrásra kész drámaiság - előbbiében a mélyebb, utóbbiéban a teátrálisabb dráma szunnyad. Minden elismerést megérdemel a két énekes, most hallott produkciójuk alapján mégis úgy érzem, hogy a hangalkat és  a muzsikusi vérmérséklet, illetve az erős drámai késztetés nem őket predesztinálja a dalciklus előadására.

 

Decsényi János

 

Elégikus hangja miatt a búcsú jegyében állt SEREI ZSOLT gordonkára és zongorára írt darabja is. Bár a Quasi una sonata (Hom­­mage à Beethoven) feliratú, nagyszabá­sú kompozíció szerzői ismertetője egy több­szakaszos, tempókaraktereiben is változatos munkát körvonalaz, Szabó Péter (gor­donka) előadása inkább az elégikus hangvétel állandó, megszakítatlan, egyön­tetű jelenlétéről tudósított. Kollár Zsuzsa - miként a Decsényi-ciklusban - itt is remek partnernek bizonyult. DUKAY BARNABÁS darabjának címe (A lenyugvó naphoz - XV. változat) és költői programja ugyancsak az elmúlásról gondolkodtatja hallgatóját. A pontot felületté nagyító kompozíció (a Rondino Együttes Gémesi Géza vezényletével adta elő) nem igazán érezte magát otthon a Fészekben - vagy csak én éreztem idegennek.

 

Dukay Barnabás

 

Hasonló „vidéken" jár KONDOR ÁDÁM új darabja is - Nightmusic 3 (Akkordok). Alkonyzene, pedig címe (és hangszerelése!) alapján akár szerenád is lehetne. A Qaart­si­luni Ensemble - Rákóczy Anna (altfuvola), Rozmán Lajos (klarinét), Horia Dumitrache (basszusklarinét), H. Zováthi Alajos (nagybőgő) - egységesre csiszolt, szép hangszínnel szólaltatta meg a művet, melyről nem csak alkotójának, hanem hallgatójának is Jeney Zoltán egyik-másik kompozíciója jutott az eszébe.

Az alkony-tematika (alkony = elmúlás) ragadta meg MESKÓ ILONA képzeletét is, Nagy Szent Gergely pápa alkonyi himnuszát Kiss Katalin vezényletével a Kecskeméti Ars Nova Énekegyüttes adta elő. Meskó darabjában - a szerzőtől tudhatjuk, hogy első egyházi művét vitte közönség elé - vonzónak találtam a hitelesnek ható áhítatos hangvételt, úgyhogy érdeklődve várom további liturgikus darabjait.

Új magyar művek hangversenyciklusában évről-évre találkozhatunk zeneszerzői műhelydarabokkal vagy etűdszerű kompozíciókkal, utóbbiak között még hangszeriskolába szánt művek is fel-feltűnnek. Idén sem volt ez másként. RÓZSA PÁL négykezese (Quattro pezzi a quattro mani per piano) egy-egy ötletet, zenei alapelemet villantott fel, néha talán túlzó alapossággal. Szokolay Balázs és növendéke, Dani Imre kissé száraz előadásmódja nem állt távol a kompozíció világától. SÁRY LÁSZLÓ most hallott három tétele kamarazenélési előgyakorlat (Három darab a Kreatív zenei gyakorlatok II. kötetéből), a darabok önálló kompozíciós arculatára ezúttal kevés fény vetült. Az egyes tételek - Keresztkánon, Ludus cromaticus, Kettős kvartett - a Rondino Együttes megvalósításában hangzottak el. A kompozíciós igény hatotta át viszont VIDOVSZKY LÁSZLÓ Összhangzattani jegyzeteinek minden fordulatát. Az általam a MIDI-zongora Etűdök és a Kurtág-köszöntő korálok közé (tágas e világ!) pozicionált darabokat nem könnyű első látásra megszeretni, ismételt meghallgatásuk révén viszont gazdag, áthallásokban és asszociációkban bővelkedő, szikár, ugyanakkor intuitív zeneként fedezhetjük fel. Wilheim András és Borbély László előadása hasonlóan szikár és intuitív volt, a harmadikként játszott „jegyzet" sűrűbben szőtt szakaszai pedig illúziót keltően idézték fel egy MIDI-zongora „digitális virtuozitását".

KOCSÁR MIKLÓS bizonyára nem zeneiskolai etűdöknek szánta 1957-ben írt fagottduóit. Az Öt bagatell „csak" annyiban ideális iskolai tananyag, hogy remek, igényes muzsika. Felteszem, hogy a tanár Lakatos György is erre a „csak"-ra figyelt fel, amikor tanítványaival foglalkozni kezdett vele. Most egyik növendékével, Tóth Sára Rebekával - karakteresen és élvezettel muzsikálva - a teljes sorozatot megszólaltatta.

A legutóbbi koncertciklus legnépesebb  műfajcsoportját a szólóművek alkották. SOLTI ÁRPÁD Hyperion című hárfakompozícióját felvételről terveztem meghallgatni, de - talán a távoli mikrofon miatt - ez olyan halk lett, hogy sem Razvaljajeva Anasztázia játékát, sem Solti kompozícióját nem tudom értékelni. A helyszínen hallottam viszont FEKETE GYULA Kürtballadáját, mely igen ígéretesen kezdődött. A népi eredetű melo­dika igézően szólt Varga Zoltán hangszerén. Az egyre sűrűbbé váló anyagot viszont nem tudta meggyőzően köz­vetíteni, a produkció így éppen akkor ült le és zárult be, amikor maga a mű elszakadni készült a földtől, és kinyílhatott volna.

Paradox módon ZOMBOLA PÉTER állóképszerű zongoradarabja (Impromptu 51217) dinamikus alapképletek sorozata. Harmóniarendjében a feszültség-oldás viszonyok mindig továbbhaladást indukálnak (az anyag tehát harmóniai értelemben nem statikus), és a jellegzetes, meg-meglóduló ritmusképletek is folyamatos mozgást hoznak létre. Kiss Péter érzékelhetővé tette a darab rafinált belső feszültségét, talán csak a metrum-hangsúlyok tekintetében volt néha „fegyelmezetlenebb", egyszer-egyszer felütésnek hallatszottak az ütemkezdetek.

Friss, északi levegőt árasztott MEGYERI KRISZTINA szép darabja, A gyermek Föld cipője. Klenyán Csaba klarinétjátéka nagy tereket érzékeltetett, az egyes hangokat, motívumokat a tőle megszokott fantáziával és kreativitással keltette életre. Hozzá hasonlóan vált alkotótárssá Kokas Katalin (hegedű) is. Kemény daccal adta elő SÁRI JÓZSEF Rapszódiáját, néha-néha azonban az volt az érzésem, hogy ezt a keménységet a darab nem mindig indokolja. A mű és az előadás azonban így is hatásos maradt. Pazar ütőhangszeres színeket festett Láng Zénó, ám a színekből számomra nem állt össze egységes kép. SZATHMÁRY ZSIGMOND Capriccio sopra Battaglia - Ricordanza a Girolamo Frescobaldi című darabját hallgatva önkéntelenül is kerestem a referenciális mozzanatokat (talán erre buzdítanak a szerző bevezető szavai is), melyeket ismételt meghallgatás után sem leltem.

JENEY ZOLTÁN-tól két zongoratételt játszott Eckhardt Gábor. Előadásában az Ursus pompás virtuozitással szólalt meg. Az alig kétperces kompozíció hangközviszonyokra visszavezethető sajátos színezetét Eckhardt interpretációja nemcsak élénknek, hanem rendkívül fényesnek is mutatta. Egyszólamú, tompább fényű, meditatív, hasonló rövidsége ellenére a végtelen felé nyitott muzsika volt az Ursust megelőző F-E-A zongorára című darab. A tétel feliratában szereplő - és a kompozícióban akusztikailag is kiemelt - zenei

Betűkóddal indult LÁNG ISTVÁN cimbalomra és harsonára írt ConcerDuotante című munkája. A Ginzery Enikő (cimbalom) és Fejér András (harsona) felkérésére írt kompozíció élén, afféle schumanni mottóként, a két előadó monogramja állt: G-E, F-A. E négy hang nem zenei témaként, de jellegzetes - Láng István stílusára amúgy is jellemző - hangközviszonyai révén a teljes művet átjárta. E négy hang a kompozíció egyik pillanatában - kissé „satírozva" - témaként is felbukkant, a darab mégsem látens témára írt variációsorozatnak, sokkal inkább parázs dialógusnak tűnt. Kiegyenlítettebb hangzású, kevésbé absztrakt műnek hallottam MAROS MIKLÓS Braiding című tételét. „Feladatmegoldásként" - miként lehet a cimbalom és a harsona színeit, játékmódjait összehangolni? - talán sikeresebb, mint Láng duója; jó volt egy-egy megoldására rácsodálkozni, de valahogy a mű egésze nem hagyott komoly emléknyomot.

 

Láng István

 

BELLA MÁTÉ Visions című darabja is szokatlan összetételű együttesre készült. A két cimbalomra és klarinétra írt kompozíciót Móri Beáta, Szalai András (cimbalom) és Szűcs Péter (klarinét) szólaltatta meg - nagyszerűen. Bella nem egyszer borzongatóra, horrorisztikusra kevert effektusokból generált gördülékeny zenei folyamatot, s e folyamatban a közhelyesebb fordulatok (illetve a speciális hangszerhasználat révén keltett hatásmozzanatok) is jócskán felértékelődtek, már-már megnemesedtek.

Klasszikus-romantikus kamarazenei programban is helyük lehetne az alább recenzált daraboknak. SUGÁR MIKLÓS négy rövidebb tételből álló gordonka-zongora-kompozícióját (Párbeszéd - Fantázia) pél­dául szívesen meghallgatnám egy szonátaesten nyitó számként. A mű a hallgatóknak eleven, könnyen azonosítható karaktereket, világos, áttetsző faktúrát; a mu­zsikusoknak élvezetes és kézre álló játszanivalót kínál. Az „előételt" (a négyestés sorozat is ezzel a produkcióval indult) Szabó Péter (gordonka) és Kollár Zsuzsa (zongora) tálalta fel.

Hasonló erényeket mutatott NÓGRÁDI PÉTER Antiphona című kvartettje is. A hangszerelés (zongora-klarinét-basszusklarinét-fagott) ugyan nem „klasszikus", klasszikus igényű viszont az írásmód, a lépték nagyvonalú és tágas. E léptéket Nógrádi győzte invencióval, s úgy hallottam, hogy a darab a Szokolay Balázs, Rozmán Lajos, Horia Dumitrache és Lakatos György alkotta kvartettet is inspirálta.

Zongorás triók koncertjéhez való záró­számot hallhattunk VAJDA JÁNOS-tól. Második trióját Bogáti Bokor Orsolya (hegedű), Antal Barbara (gordonka) és Sári Gergő (zongora) adta elő. A Vajda által szívesen használt, jellegzetes típusok szerint bonyolódó három tétel inkább amolyan levezető zene, a felületesebb figyelmet nem sínyli meg. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy KAROSI BÁLINT klarinétra és zongorára írt Recitativója pusztán recitativo-formulák felduzzasztása révén született meg, s ily módon nemcsak az előadóktól követel sokat, de aránytalanul hosszasan veszi igénybe a közönség figyelmét is.

Kamarazenei estek centrumában is jól érezné magát TIHANYI LÁSZLÓ (Clausula, No. 4) és ILLÉS MÁRTON (Vonalterek - Scene polidimensionali) új darabja. A kétrészes (Canzona - Motetto) Tihanyi-művet Kaczander Orsolya (fuvola) Balogh Enikő (brácsa), Rohmann Ditta (gordonka) és Eckhardt Gábor (zongora) adta elő, érzékenyen, szépségesen egyszerű hangon, természetes muzikalitással, magától értődő formálással. A Canzona dialógusa hallatlan nyugalmával, belső békéjével és türelmével tűnt fel; a Motetto a hangszerszólamok közötti finom rímek és megfeleltetések, valamint e szólamok eleven beszéddallama révén maradt különösen emlékezetes. A mű és az előadás kvalitásai egy tőről fakadtak.

 

Tihanyi László és Dukay Barnabás - Felvégi Andrea felvételei

 

Mű és adekvát előadás harmóniája jellemezte Illés Márton darabjának megszólaltatását is. Kyrill Rybakov (hegedű), Chaim Steller (brácsa) és a szerző (zongora) produkcióján hallatszott, hogy alaposan begyakorolt, és külföldön már közönség előtt is tesztelt interpretációval állunk szemben, a magyarországi bemutatóként felcsendülő Vonalterek így legjobb arcát mutatta. Fordulatos, üdítő meglepetésekkel szolgáló, rafinált (de sohasem öncélú) hangzásokkal operáló, lendületes és elegáns, szuverén zenei világot megjelenítő kompozíciót ismerhettünk meg.

Áttekintésemből kimaradt ORBÁN GYÖRGY Kódex-dallamok című mini-ciklusa. Egyfelől azért, mert az általam önkényesen kialakított csoportok (alkony-darabok, etűdök, szólóművek, ritka hangszertársítások és klasszikus igényű kamarazene) közül egyikbe sem tudom sorolni, másfelől azért, mert csoportosítástól függetlenül is kakukktojásnak érzem. 17. századi dallamok ilyetén való adaptációja nem csak egy Orbán kaliberű kóruskomponista számára jelent rutinfeladatot; a zongorakíséret funkcióját, szerepét, értelmét pedig már az október elején hallott Három genfi zsoltár esetében sem értettem. (Fészek Művészklub, 2012. november 21., 28., december 5., 12. - Rendező: Fészek Művészklub)

Molnár Szabolcs

Péter Szabó cellist, conductor, music editor
Péter Szabó's recordings are available on Amazon.com: