Vissza a kritikákhoz

Hangszer és Zene
2008. június

Tündértánc

Tehát felnőnek a gyerekek és minden folytatódik úgy, ahogy mi szerettük csak mások nyelvén. Lehet szentimentális bölcsességként megjelölni azt a némileg unalmas tényt, hogy az élet rövid, de abban az összefüggésben mégiscsak meglepő, hogy nemrég Hangszer és Zene esten játszott Szabó Ildikó édesapjával, Szabó Péterrel, akkor még kiemelkedően tehetséges gyermekként. Az 1993-as születésű csellista most önálló lemezzel jelentkezett a Hungarotonnál, már felnőtt hanggal. Már az egy két évvel ezelőtti esten is hallható volt a hangban rejlő gazdagság és az erő. Most mindkettő stabillá és virtuozzá vált, amely különösen alkalmassá tette a Tündértánc című album kiadását, ahol a “gordonkairodalom gyöngyszemei” szerepelnek. Ugyanis ennek a lemeznek a zenei anyaga a csellójáték leginkább vagy legalábbis legkönnyebben szerethető darabjait tartalmazza. A darabokban az érzelmi tartalom mélységét és intenzitását a legvégsőkig fokozzák a szerzők, szinte játék azzal, amit ez a hang kibír és ábrázolni tud. A finom és túláradó pillanatokat váltják a robbanékony és káprázatosan gyors felületek. Ezekben az utóbbikban az előadó megmutathatja képességeit, Szabó Ildikó ebben a tekintetben merész, egészen szélsőséges tempókat vesz – és ami még jobb: bírja. Az első darab, a dongó olyan tempóban szólal meg, hogy más talán ismétlés nélkül játsza el ennyi idő alatt. Minden a helyén van, szinte harapnak a hangok, amelyek bár egymás nyomában sodró sebeséggel szólalnak meg, mégis mindegyiknek magja és mélysége van. A nagyobb felületek indítása akár robbanásnak is tekinthető, látszik az előadó komoly tartalékokkal fordul az anyag felé. A fiatal csellista az elmúlt évekhez képest sokat finomított kifejezésén, az amúgy sodró és élvezetes intenzitás mellett képes elengedni a lehetőségeket és finomítani a melodikus tartalmat. Ez nyilvánvaló belső érés, amikor a művész hajlandó háttérbe vonulni, a kifejezés hitelessége érdekében visszahúzodni. Az elvékonyodó érzelmi mélységek artisztikuma keretbe szabja a darabokat, kezd olyanná válni a játék, mint az élet. Már nemcsak róla szól, hanem közösségi élménnyé válik. Ezt mélységnek hívjuk, pedig egyszerűen az igazság felismeréséről szól.

A bizonyos tekintetben könnyed hangvételű lemez persze nem marad a ráadás-darabok világánál - az Első rapszódia igazán nehéz zenei anyag. Az egyszerre táncos és játékos világ hangfestészete már igazán jelentős előadói tartalékokat igényel. Ez egyáltalán nem könnyű, itt a kifejezőerőnek bonyolult struktúrákat kell átizzítania és hitelessé tennie. Hang-karakterisztikában megfelel az előadó ennek, a forma kitapintható és ihletett pillanatok szólalnak meg a darabban. Nyilvánvaló, hogy a bartóki interpretáció démoni totalitása hiányzik az előadásból és emiatt nem válik olyan megkérdőjelezhetetlenné, mint amilyennek amúgy Bartókot ismerjük. Viszont a részek már a leendő teljességet hordozzák, az előadás időnként tombol, szélsőséges és kifejező, máskor meg a hűvös nyugalom árad szét az interpretációban. De az ambvivalens módon távolságtartó attitűd, a kegyetlen önvizsgálat, amelyet a szellem átható ereje, számtalan szinten keresztül formal eggyé - nos ez még hiányzik. Ne felejtsük előadónk tizenöt éves leány! Ne várjuk tőle, hogy betekintsen a bartóki mélységbe – elég, hogy megszólalt a kezében a darab. Egyébiránt a mai koncertélet szempontjából teljes mértékig hiánytalanul.

Utána Kodály Lírikus románca. Hihetetlen! Milyen zene! Valami különös és bágyadt szépség hatja át ezt a muzsikát. A drámai részek patetikusak és jól ápoltak: olyan mint egy megkapó őszi hangulat egy teátrumban, annyira esendő az egész. És az emelkedő tercek! Hát tényleg szép. Majd utána a címadó Tündértánc, Popper alkotása. Itt nincs mellébeszélés. Annyira gyors, hogy szinte már észre sem vehető: evidenciának tűnik. Egymás után hallgatom a darabokat: Dvorak, Schuman, Cassado.

Ha Szabóéknál lennénk és Ildikót az apja kérné játsszon a vendégeknek, nagyjából ezek a darabok szólalnának meg. Könnyen meghallgatható darabok, amelyek nem titkolják, hogy milyen csellistával állunk szembe. Ritka, amikor egy lemez így születik, hiszen máskor már a nagy koncert-irodalom, a kritikusok, az utókor, a zenetudomány, a kollégák, no meg persze a közönség határozza meg minek kell megszólalnia. Persze az előadó ezt sokszor nem veszi már észre. De szerintem a csellisták, ha behunyják a szemüket és elengedik magukat, elvágják ezeket a szálakat talán hasonló lemezt vennének fel. Szinte csak virtuóz látványdarabokat, érzelmesen, erővel és hihetetlen tempókban. Ez nem sokszor adódik az életben – az előadó szemponjából. Viszont a hallgató is ritkán találkozhat ilyen válogatással.

Lénárt Ágota kísérete figyelmet érdemel, gondoskodó, ölelő játék ez, ami ebben a kontextusban különösen megható. Oly szabad módon, mint ahogy Krenek az oktáv anyai természetéről beszél, abban az esetben tágabban talán megengedhető, hogy ebben a zongorázásban ilyen jellegű párhuzamot véljek felfedezni. Követ és keretben tart, minden funkciója gondosan az interpretáció érdekében szólal meg, mindig háttérbe vonul és kísér, miközben hallható, hogy formáló és irányító erővel szólal meg. Funkciós és dramaturgiai értelemben sokszínű és gazdag játék ez, ahol a vezetői, irányító a nagy tömeget és tartalmat jelentő játék helyet, de legfőképp teret ad a csellószólamnak.

A hang érdekes kérdés, egyértelműen árulkodik a muzsikusról. Olyan mint egy lenyomat, benne van minden ami az előadó lényegéhez tartozik. A hangot nem lehet hazudni. A gyorsaságot talán még igen. Esteleg a perfekciót, hiszen az csak a hallásról és a manualitásról szól. De a hang nem. Hiszen az idő legrövidebb pillanatában is olyan vertikumot nyit meg, amely az előadó személyiségéről szól – érzéki módon. Szabó Ildikó hangja még régebben olyan volt mint az olvasztott méz, áradóan édes és kecses, de éles határok nélkül. Amikor a Bartók emlékházban hallottam már kezdett éles formát ölteni, hiszen a határok kijelölése semmi másról nem szól, mint az identitásról, a muzsikus akusztikus lenyomatáról: ez ő. Most megint más, szép hang, de a komolyság némileg karcossá teszi a felületet. Az élet mulandóságának felismerése teszi sorsszerűvé a hangot. Ez a nagy előadók kezdete: talán ide legnehezebb eljutni. Legalábbis a belső utak szempontjából.

Domonkos

Forrás: www.hzo.hu

Vissza a kritikákhoz