Koncertkritika
Érdekes párosításban két magyar származású, de hazájától elszakadt zeneszerző műveivel töltötte ki január 5.-i, Márványterem-beli hangversenyének első részét a hegedűművész Dávid Frühwirth, a csellista Szabó Péter, és a zongoraművész Kollár Zsuzsa. A koncert élén a 100 esztendeje született Seiber Mátyás két kompozícióját hallottuk.
Seiber 1921 és 1925 között Kodály Zoltánnál tanult zeneszerzést a budapesti Zeneakadémián. Egyike volt annak a 13 fiatal zeneszerzőnek, akiket a Neues Pester Journal éles hangú támadása után mesterük a Budapesti Hírlap hasábjain 1925 júniusában megjelent, nevezetessé vált írásában védelmébe vett, részben saját pedagógusi sőt zeneszerzői credóját is megfogalmazva. Seiber 1935-től Londonban élt, tanított, filmstúdióknak komponált, kórust vezetett. 1960-ban autóbaleset során vesztette életét Dél-Afrikában. Idehaza művei sohasem váltak a koncertgyakorlat részévé. Talán azért nem, mert túl korán elkerült itthonról ahhoz, hogy zenéje a repertoárban meggyökerezzék. Most két cselló-zongora darabot hallottunk tőle, nem véletlenül, hiszen a zeneszerzés mellett Schiffer Adolf növendékeként gordonkát is tanult a pesti Zeneakadémián.
A két kompozíció közül a Fantázia annak bizonyítéka, hogy a zenében a magyar sajátosság nem vész el, csak átalakul. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg a mű 12 hangot egyenrangúsító dallam- és harmóniavilága már a XX. sz.-i új törekvések szellemében keletkezett, addig a gesztusrendszerben még ott a Kodály nevével fémjelzett magyar zeneszerzői hagyomány erőteljes pátosza, és romantikus tartása. A másik kompozíció, a Sarabande és Gigue régi stílusban egyszerűbb képlet. Ez vegytiszta régizenei stílusjáték, áttétel nélküli archaizálás, amelynek tisztító forrásában egy idő tájt Schönberg nyomán számosan fürödtek meg éppen azok közül, akiket legerőteljesebben érintett meg a 12 fokúság eszméje. Szabó Péter és Kollár Zsuzsa mindkét darabot fölényes hangszertudással, és míves kidolgozásban, mindenek előtt azonban életteli karakterizálással szólaltatta meg. A következő kompozíció az 1936-ban született, 1956 óta azonban Ausztriában élő zeneszerző Erőd Iván 1976-ban keletkezett Trió-ja mintha csak önként sietett volna a kritikus segítségére, hogy újabb példával illusztrálja a magyar zenei sajátosságok fennmaradásának elvét. Erőd darabja már nem 12 fokú, sokkal inkább a 70-es évek végétől megfigyelhető visszahajlás, a szó klasszikus értelmében szép hangzásra törekvő, a zenébe tonális foltokat keverő retro áramlatok képviselője. De ebben a minőségében sem tagadja meg a dallamok lejtését, hangsúlyait meghatározó magyar idiómát, ami pedig záró tételét illeti, ez a maga délszláv emlékeket idéző aszimmetrikus ritmusaival egyértelműen Bartók hatását sejteti.
A Frühwirth-Szabó-Kollár-trió ezt a művet is magas színvonalon tolmácsolta, színesen és fordulatosan,a zene értékeit felszínre segítve.
Három ritkaság után mi következhetett volna negyedik számként, s egyben befejezésül, mint egy újabb ritkaság. A Schönberg-iskola környezetében felnövekvő bécsi zeneszerző nemzedék egyik fontos tagja volt az 1897-ben született Zemlinsky növendék, E. W. Korngold, akit az utóbbi években a zenei szecesszió jellegzetes képviselőjeként kezdenek újra felfedezni. Most hallott zongora-triója igazi kuriózum, egy 11 éves csodagyerek op. l jelzésű munkája, amelyet az ifjú zeneszerző növendék 1908-ban írt.
Dávid Frühwirth, Szabó Péter és Kollár Zsuzsa előadása a mű legfontosabb tulajdonságát, a koraérettséget hangsúlyozta, érvényesítve a tételek áradó, későromantikus dallamosságát, túltelített érzelemvilágát, Brahms, Richárd Strauss és Reger stílusának sajátos keverékeként értelmezhető harmóniakészletét és persze szenvedélyes dinamikai csúcspontokban bővelkedő kamarazenei szimfonizmusát.
Befejező példánk a koncert magyar műsorszámaihoz kanyarodik vissza. Seiber Mátyás Fantáziáját idézzük Szabó Péter és Kollár Zsuzsa előadásában.
Csengery Kristóf
Bartók Rádió
2005. január
